35. Vihar előtti csend

Ahoy drágáim~

Meghoztam a következő fejezetet. Előre bocsánat, hogy ilyen rövid lett, de ha most nem fejezem be, félek túl hosszúra nyúlt volna. Próbálok sietni a következővel. :D

Addig is jó olvasást, kommenteket szívesen fogadok!

Elvesztem Victor áfonyaszemeiben. Élettől csillogtak, egyszerűen elkápráztattak.
Aztán behunyta a szemét, azt hittem újra megcsókol, de nem. Elhúzódott, és felült mellettem. Arcát a tenyerébe temette, és fájdalmasan felsóhajtott.
- Ne csináld ezt - nyögte a tenyerein át.
- De hát... - tiltakoztam volna, de nem engedett szóhoz jutni.
- Szomorú vagy, és magányos. Nem engem akarsz, hanem Castielt. Ne éld ki rajtam a szexuális frusztrációdat.
Nem szóltam semmit, csak keserűen vizslattam. Beharaptam a számat, hogy ne szóljak valami baromságot.
A férfi lassan felállt, és kinyújtózott.
- Menj aludni, kölyök - mondta, és összeborzolta a hajam. Figyeltem, ahogy végigmegy a szobán, és halkan behúzza maga mögött az ajtót. A fejemre húztam a takarót, és félhangosan barmoztam magamat.
Rosszabbul éreztem magamat, mint amikor elaludtam. Egy szörnyeteg vagyok. Mégis mi bajom? Mikor ribancultam el?
És igazából nem is az fájt legjobban, hogy Victor itt érzeleg, aztán itt hagy.
Hanem az, hogy igaz, amit mondott.
Talán tényleg aludnom kellene egy kicsit.

Reggel durva fejfájással ébredtem. Nem is keltem fel rögtön, majd' félóráig mozdulatlanul feküdtem a takaró alatt, hátha elmúlik. Furcsán erőtlennek és nyomottnak éreztem magam. Mivel ennyi idő után is úgy éreztem magam, mint a mosott szar, nyöszörögve felkeltem. Kivonszoltam a porhüvelyemet a konyhába, és nekifogtam kávét főzni. 

Hirtelen feltűnt, hogy rohadtul remeg a kezem. Körbelocsoltam a gépet, miközben töltöttem volna bele a vizet. Elgondolkodva néztem a remegő végtagomat. Nem emlékszem, hogy valaha történt volna ilyen.

Valahogy mégis sikerült kiviteleznem a kávéfőző beizzítását, és a kávé készülő illatával letelepedtem az egyik gólyalábú bárszékre. Lehet, hogy csak azért vagyok rosszul, mert zaklatott vagyok a tegnapiak miatt? Talán.

Erős gyanúm volt, hogy nem ez áll a háttérben. 

Elhatároztam, hogy amint lesz erőm felkelni, megkeresem Victort.

Görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a férfire gondoltam. Eszembe jutottak a hajnalban történtek, és eszméletlenül elszégyelltem magam. Nyilvánvalóan Victor érez valamit irántam, és én ezt kihasználtam, mint egy utolsó féreg. Szörnyen éreztem magam. Bocsánatot kell kérnem tőle. Már ha képes leszek a szemébe nézni.

A kávéfőző jelezte, hogy végzett a munkával, úgyhogy kitöltöttem a forró folyadékot egy bögrébe, és visszavánszorogtam a szobába. Kerestem magamnak valami emberhez méltó ruházatot. Magamra ráncigáltam egy világoskék, szakadt kantáros farmert és egy türkizkék pólót, sőt még ahhoz is volt lélekenergiám, hogy zoknit húzzak a hideg lábaimra.
Hirtelen csattanást hallottam a folyosóról, amit egy morgásféle hang kísért. Ijedten felpattantam, és az ajtó felé indultam. Fegyver gyanánt felkaptam az ajtó mellett lévő esernyőt, és kivágtam az ajtót. Azonban nem voltam felkészülve arra, ami fogadott. 
Pár ajtóval az enyém mellett lévő lakás küszöbén, félig a folyosóra nyúlva egy férfi feküdt. Alatta véres volt a lábtörlő és a padló. Egy fekete, füstszerű lény támaszkodott a mellkasánál, éppen a férfi nyaka felé közeledett tátott szájjal. Mintha a szájában tűhegyes fogak csillantak volna.
Egy pillanatra haboztam, de elszántam magam, és rácsaptam a falra. Egyrészt reméltem, hogy elterelem a démon figyelmét, másrészt viszont Victort akartam figyelmeztetni.
A lény nem foglalkozott velem, fogait az eszméletlen férfi nyakába mélyesztette.
- Hé, rusnyaság! - kiáltottam ijedten, és harcra készen közelebb lépdeltem felé, esernyőmet magam elé tartva. A lény felemelte a fejét, szájáról sötét vér csöpögött.
Rémlett, hogy amikor legutóbb találkoztam egy ilyennel, felgyújtottam, Sasha segítségével. De miért nem hallom, amikor szükségem lenne rá?
Felidéztem az emléket, és próbáltam koncentrálni. Szemeim előtt megjelent az előző démon, lángok borították áttetsző testét.
Odaértem a démon mellé, aki már nem is foglalkozott velem, visszafordult áldozatához. Még menet közben meglendítettem a fegyverem, és magamban imádkozta, hogy gyulladjon ki. Összes erőmet beleadva telibe találtam a lényt az égő esernyővel. Nem repült olyan messze, mint az akciófilmekben, de sikerült lelöknöm a férfiről. Ideje sem volt meglepődni, mert rögtön utánaléptem, és szúrásra emeltem a fegyverem. Nem sikerült leböknöm, mert szétfoszlott a teste, és mögöttem újra testet öltött. Megpördültem, és hátráltam pár lépést. Meglepetésemre nem támadott meg. Csak állt és bámult rám a hatalmas, lélektelen, fehér szemeivel. Úgy tűnt, érdekesnek talált, kissé oldalra biccentett fejjel nézett. 
Hallottam, ahogy kivágódik Victor ajtaja, de nem mertem levenni a démonról a szemem. Csak jeleztem a férfinak, hogy ne mozduljon. 
A lény lassan közelebb lépett hozzám, már csak egy karnyújtásnyira állt tőlem. Erőse koncentráltam az égő démon emlékére, és elkaptam a lény két oldalról. Éreztem, ahogy átjár a forróság, a talpamtól indulva  át a testemen, egészem a tenyeremig. A kezeim alatt kigyulladt a démon.
Éles sikolyt hallatva kapálózott, és elhátrált tőlem. Aztán szétporladt, és hamuként lehullt a földre. 
Egy pillanatig még bámultam magam elé, erősen lihegtem, és próbáltam feldolgozni, mi történt. Aztán, mikor nagyjából összekaptam magam, az áldozathoz térdeltem. Hirtelen rám tört a pánik, és nem tudtam, mit tehetnék. Segélykérőn pillantottam Victorra, de ő már előttem járt, épp letérdelt mellém. Ellenőrizte, lélegzik-e a férfi.
- Szorítsd a kezedet a sebre! - utasított anélkül, hogy rám pillantott volna. 
Úgy tettem, ahogy mondta, bár eléggé felkavarodott a gyomrom, ahogy megéreztem a meleg folyadékot szivárogni az ujjaim alatt. 
- Nem lélegzik - mondta, majd hozzálátott az újraélesztéshez. Alig pár percen belül megérkeztek a gyógyítók, bár nekem egy évtizednek tűnt, míg ideértek. 
Arrébb tereltek minket, és hordágyra rakták a férfit. Kifelé tolták az épületből az eszméletlen férfit.
- Már nem segíthetünk rajta - hallottam az egyik orvos hangját, ahogy befordultak a folyosóra.
Lerogytam a fal tövébe, és lehunytam a szemem. Mélyeket kezdtem lélegezni, hogy lenyugtassam magam, na meg hogy ne hányjam el magam. Hallottam ahogy Victor mellém telepedik, úgyhogy rásandítottam a félig nyitott szemhéjam alól. Egy törölközőt nyújtott felém, amit fogalmam sincs honnan szerzett. Mivel nem vettem el tőle, ő kezdte el letörölgetni a vért a kezemről. 
- Mekkora szarban vagyunk? - kérdeztem halkan. Először nem válaszolt, de aztán fáradtan rám pillantott. Lerítt az arcáról, hogy nem aludt sokat.
- Nyakig - felelte, majd visszafordult a kezeimhez. - Elméletileg képtelenség, hogy a város falain belülre démon jusson. Nem tudom mi történt, de valószínűleg téged fognak vádolni. Eddig is féltek tőled, mert nem tudják, mennyire biztonságos az állapotod.
- Sashára gondolsz? - kérdeztem.
- Igen. Valószínűleg mindjárt ideérnek a nyomozók, és kikérdeznek minket. Amíg nincs bizonyítékuk, addig nem vihetnek be. Tehát óvatosnak kell lennünk, hogy ne is legyen alkalmuk lecsukni.
- Fasza - nyögtem, majd ismét lehunytam a szemem, és hátradöntöttem a fejem. 
Nem is kérdeztem semmit, próbáltam feldolgozni, mennyire álltak szarul a dolgok. Nem is gondoltam volna, hogy mennyire.

34. Boszorka

Szép jó délutánt, drágáim~

Nem is tudom hol kezdjem. Két hónap késéssel azt hiszem rekordot döntöttem. Alkotói válságba kerültem, egyszerűen nem jöttek a szavak.

De végül mégis sikerült, meghoztam a következő részt! Yay! <3

Jaj, és a késés miatt el is felejtettem, hogy június 10.-én (az se ma volt már...) voltunk 2 évesek. Uristn!!! Köszönöm nektek, ti vagytok a legjobbak!! <3 *-*

Arra gondoltam, hogy a szülinapunk alkalmából feltennék egy plusz fejezetet, ami Victor eddigi életéről szól. Mit szóltok hozzá? Vagy van más ötletetek? Vélemények, ötletek jövetnek kommentben.

Jó olvasást~

U.i.: Ne utáljatok nagyon a vége miatt. ;)

~Victor~

Fél órája ültünk a fehér falak között. Megbeszélést hívtak össze, de nem igazán tudtam koncentrálni a hadnagyom szavaira. Szórakozottan hintáztam a székkel, miközben sakktáblára színeztem a jegyzetfüzetem négyzethálós lapját.

A helység sem segített a hangulatomon. Hatalmas, fehér, ovális asztal foglalt helyet a terem közepén, körülötte szintúgy fehér székek. Minden steril és tiszta, felfordult a gyomrom a takarítószer-szagtól.

Az asztalfőn ült a 3. egység hadnagya, Mr. Wilson, akinek még soha nem hallottam a keresztnevét. Őszülő haját hátrazselézve viselte, fakókék, vizenyős szeme szinte elveszett az arcában. Hosszú arca és csúcsos álla mellett alig látszott a halványrózsaszín, pengevékony szája. Arcát minden reggel simára borotválja, mégis, ha nap végén találkozik vele az ember, már csak a furcsán sötét színű borostáját tudta bámulni. Magas, beesett testalkatát és semmilyen megjelenését hangjával, és magabiztosságával kompenzálta.

- Továbbá meg kell említenem egy újabb bejelentést – felemeltem a fejem, és koncentráltam Wilson mondanivalójára. Ezek mindig érdekesek. Egyszer bejelentették egy kislány eltűnését, majd pár óra múlva vissza is vonták, mert elvileg megtalálták, csak sellővé változott, a bejelentő szerint. Máskor meg egy nagyon veszélyes, emberevő, szupergyors lajhár szökését jelentették be, de aztán elkapták egy sarokkal arrébb. – Egy fiatal nő szerint démonok szivárogtak a városba. Ennek az esélye közel lehetetlen, de azért ki kell vizsgálnunk.

Mindenki visszafojtott lélegzettel várta, hogy megtudja, vajon ki fog kimenni terepre. Egy ilyen munkának senki sem örülne. Általában rohadt unalmas, és a végén semmi se lesz belőle.

A hadnagy végighordozta a tekintetét a 25 megjelenten, majd hirtelen megszólalt.

- Huang és Sharp fog közbenézni a terepen.

Felsóhajtottam, ezt megúsztam, viszont a két fiú csalódottan morgolódott. Nekik bizony elcseszték az estéjüket.

Gyorsan felálltam, mielőtt az öreg meggondolhatta volna magát, és kislisszoltam az ajtón. Úgy döntöttem sétálok egyet, nem volt kedvem taxit hívni.

Pár saroknyira volt a lakásom, így csak fél órát kellett sétálnom. Kezdett melegem lenni, így lekaptam a sötétkék zubbonyt,ami az egyenruhához tartozott, és átdobtam a vállamon, stílusosan.

Már egészen besötétedett, a sötétkék égen csillagok virítottak, valahol tücsök ciripelt. Nagyot szippantottam a meleg, nyári éjszakai levegőből. Valamiért Luca jutott eszembe. Megjelent egy kép a szemeim előtt, ahogy kézen fogva sétálunk a közeli tó partján, ahogy rám mosolyog, Istenem az a mosoly, az az élettel teli, vidám vigyor, amit olyan régen láttam már… És akkor nevetve lehajolok hozzá, és…

Gyorsan megráztam a fejem, mielőtt kikészít a képzeletem. Csak kínzom magamat ezekkel a gondolatokkal, úgysincs esélyem nála. Amúgy se lenne megengedett a kapcsolatunk, hiszen én egy védelmező vagyok. Erkölcstelen lenne összejönnöm a védencemmel.

Nagyot sóhajtva lépdelek a ház felé. Csak megnehezítem a saját éltemet.

A ház elé érve előhalászom a kulcscsomóm, és próbálok beletalálni a kulcslyukba a sötétben. Amikor végre bejutottam a házba, bezártam magam mögött a bejáratot, és ráérősen megindultam a lakásom felé. Egy pillanatra megálltam Luca ajtaja előtt, még az is megfordult a fejemben, hogy bemegyek hozzá, de aztán inkább gyorsan bezárkóztam a saját lakásomba.

Feldúltan bevonultam a fürdőszobába, és a ruháimat ledobálva beálltam a zuhany alá. Hideg vizet folyatva magamra próbáltam lenyugtatni magamat, több-kevesebb sikerrel. Megdörzsöltem az arcom, ujjaimmal hátrafésültem a vizes hajamat. Kimásztam a víz alól, és egy törölköző társaságában kivánszorogtam a szobába. Magamra kaptam egy alsót, és egy melegítőnadrágot, és ledobtam magam az ágyra.

Próbáltam gyorsan elaludni, de behunyt szemeim előtt ismét megjelent Luca nevető arca. Beletemettem az arcomat a párnába. Akkora egy balfasz vagyok… Miért nem lehet egy kis nyugtom az életben?!

Amikor harmadjára se sikerült másra gondolnom, feladtam. Egy kis álmodozásból nem lehet baj, ugye?

¤

Valamikor az éjszaka közepén halk, fojtott sikításra keltem fel. Megállt bennem egy pillanatra az ütő, amikor realizáltam, hogy a hang a szomszéd szobából szűrődik át. Luca szobájából. Kipattantam az ágyból, és átstartoltam a folyosóra. Belöktem magam mögött az ajtót, és megragadtam Luca kilincsét. Nagy erővel nekifeszültem az ajtónak, arra számítva, hogy zárva találom. De nem, az ajtó nyitva volt, így én nagy robajjal behasaltam a küszöbre.

Reflexből arrébb gurultam, és landoltam az egyik fotel mögött. Aztán felfogta az agyam, hogy teljes csend ül a szobán, nem hallok ellenséges zajt. Óvatosan felálltam, és a semmivel kellett szembesülnöm. Pontosabban a harcra kész Lucával, aki gondolom betörőnek hitt, és egy asztali lámpát készült hozzám vágni.

Gyors pillantással konstatáltuk, hogy nincs ok az aggodalomra, megnyugodtunk. Vagy valami olyasmi. Mert én minden voltam, csak nyugodt nem. Mert megpillantottam a hosszú lábait, amit alig takart a pizsamának használt, túlméretezett pólója. A zavaromat leplezve inkább az ajtóhoz léptem, és becsuktam azt. Rendeztem az arckifejezésem, és felé fordultam.

Nagy megdöbbenésemre ő se volt a legjobb formájában. Az arca pipacsvörös színbe borult, amikor rám pillantott. Végignézem magamon: elfelejtettem pólót felvenni. Megmosolyogtatott a reakciójával. Felpislákolt bennem a remény, hogy talán tetszem neki. Gyorsan eltemettem magamban az érzést, majd később foglalkozom vele.

Inkább eltereltem a figyelmem, inkább közelebb léptem hozzá.

- Mi történt? Jól vagy? – kérdeztem. Csak most vettem észre a kisírt szemeit, és a könnyes arcát. 

Lerogyott az ágyra, és a kézfejével megtörölte az arcát.

- Csak rosszat álmodtam – morogta, és hátrafeküdt. Leültem mellé, és én is hátradobtam magamat.

- Akarsz róla beszélni? – kérdeztem. Bizsergés futott át rajtam, ahogy hozzámért a karja.

- Ki fogsz nevetni – húzta el a száját. Jesszus, de édes, ahogy fintorog…

- Dehogy is. Csak ha dínók üldöztek, akkor valószínűleg tényleg kinevetlek.

- Nem – kuncogott. – Apám volt – komolyodott el a hangja, én pedig megfeszültem. Azt tanították, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyni az álmokat, ezért figyelmesen hallgattam, ahogy folytatja. – Egy folyosón futottam, és ő üldözött. Utolért, és a hajamnál fogva kapott el.  – Elhallgatott, és elszántan fixírozta a plafont. – Arra keltem fel, hogy hátulról leszúr.

- Hát, ez nem valami nevetséges dolog – jegyeztem meg.

Egy pillanatig feszült csend állt közénk. Éppen lefoglalta a figyelmem, hogy milyen jó illata van a hajának. Ez szörnyű, nem tudok miatta figyelni. Ezen gyorsan változtatni kell.

- Le akarom vágni a hajam – fordította hirtelen felém az arcát. Komolyság csillant a gyönyörű zöld szemében. Egyetértettem vele, végül is logikus a döntése. És, ha már küzdeni tanítom, talán, ha bevetésre kerül sor, tényleg biztonságosabb. De… Levágni a hosszú, tűzvörös loknijait? Nem is tudom…

- Segítek – támogattam mégis. Ha ő ezt szeretné, nem akadályozom meg benne.

- Köszönöm – mosolygott rám, amitől kihagyott egy ütemet a szívem. Vajon direkt csinálja?

Felkelt mellőlem, és a fürdőszoba felé indult. Mielőtt még utána indultam, megdörzsöltem az arcomat a tenyeremmel. Mit tesz velem ez a boszorka?

Megálltam a küszöbön, onnan figyeltem, ahogy összefogja a haját egy copfba, és megragadja az ollót. De nem tudja rávenni magát, hogy lenyisszantsa a tincseket. Mögé léptem, és gyengéden megfogtam az ollót tartó kezét. A tükrön keresztül pillantott a szemembe, és mintha olvasott volna a gondolataimban, átadta az ollót.

Megfogtam a copfot, és magamban megmosolyogtatott, hogy csiklandozzák a kezemet a puha hajszálak. Lassan végigvágtam a haját a hajgumi felett. Ahogy végeztem, felpillantottam. Luca csukott szemmel hagyta, hogy én csináljam az egészet. Ennyire bízna bennem?

Letettem a mosdó mellé a levágott copfot, és lekaptam a törülközőt az akasztóról. Hirtelen megcsapott a tusfürdőjének illata, amitől majdnem hanyatt vágódtam. Összeszorult a gyomrom a gondolatra, hogy mennyire illik a lányhoz az illat, és hogy ez mennyire bejön nekem. Ki fogok borulni.

Gyorsan a vállaira terítettem az anyagot, és nekiláttam, hogy formát adjak a hajkoronának. Egyenként fogtam meg a tincseket, itt-ott rövidebbre vágtam őket. Kiélveztem, ahogy a hajszálak a tenyerembe simultak, ahogy megcsillan rajtuk a lámpa fénye.

Végül leraktam az ollót a mosdó mellé, és levettem róla az összehajazott törülközőt.  Egy pillanatra azt hittem, hogy Luca elaludt a procedúra alatt, de kinyitotta a szemét, és belebámult a tükörbe. Végigfuttatta az ujjait az új frizuráján, hátul beletúrt a tincsekbe.

Aztán sírva fakadt, és a szája elé kapta a kezét.

- Ilyen szörnyű lett? – ijedtem meg, de hevesen megrázta a fejét.

- Nem, csak… - a tenyerébe temette az arcát. – Castiel imádta a hosszú hajamat.

- Imádta…? – értetlenkedtem, de mire leesett, ő is kimondta.

- Szakítottam vele – mondta egyszerűen. – Tegnap este.

- Jaj, Lucy… - nyögtem, mire felpattant, és átölelte a derekam. Kicsit meglepődtem, de én is a vállai köré fontam a karjaim, és még jobban magamhoz szorítottam.

Ettől féltem. Ezért nem akartam, hogy találkozzanak. Tudtam, hogyha beszélgetni kezdenek, Luca dobni fogja. Nem akartam, hogy megszakadjon a szíve, ahogy elzavarja. De biztos jobb is így. Ami nem működik, azt nem kell erőltetni.

- Szeretnéd, hogy csendben elintézzem azt a seggfejet? Számtalan kivégzési módot ismerek, brutálisabbnál brutálisabbat…

- Nem, hagyd csak – nevetett. Könnyes szemmel rám pillantott, és rettenetes késztetést éreztem, hogy megcsókoljam. Becsületemre szóljon, nem tettem meg. Inkább a szoba felé tereltem.

Lefektettem az ágyára, és ráhúztam a takarót. Ahogy felé hajoltam, ismét megcsapott az illata, és minél hamarabb messze akartam tőle kerülni, mielőtt hülyeséget csinálok.

Viszont ahogy fel akartam egyenesedni, elkapta a kezem.

- Maradj itt – suttogta. Valami nyugtalanító csillant a tekintetében. – Ne hagyj egyedül…

Összeszorítottam a szemem, és kifújtam a levegőt. Belepillantottam a szemébe, s nem tudtam neki ellenállni.

- Akkor… - mondtam, de elég nyeglére sikerült, így megköszörültem a torkom, és újra kezdtem. – Akkor áthozom a takaróm, és befoglalom a kanapét.

- Ne! – mondta, és még közelebb húzott magához. – Aludj mellettem.

Éreztem, hogy izzadni kezd a tarkóm. Tudtam, hogy nagyon rossz ötlet, tudtam, hogy nem leszek képes mellette „csak” aludni, és mégis… Lefeküdtem mellé az ágyra.

Luca hozzám bújt, és eligazgatta rajtam a takarót. Rám emelte a hatalmas, világoszöld bociszemeit, és… Egyszerűen nem tudtam mit csinálni.

Óvatosan közel hajoltam hozzá, és az ajkaihoz érintettem az ajkaim. Mintha áram rázott volna meg, és mégis jól esett. A lány magához húzott, és a testét az enyémhez préselte. Vadul, kétségbeesetten visszacsókolt. Éreztem a bőre puhaságát, a teste melegét, a szívverését. Tenyereimet az arca két oldalára simítottam, úgy húztam közelebb magamhoz. A fejemben kezdett elhalványulni a vészcsengő hangja, és a hangocskát se hallottam, ami figyelmeztetett, mekkora baromságot művelek. Nem érdekelt.

Egy lélegzetvételnyire elváltunk, összetámasztottuk a homlokunk, kis pisze orra az enyémhez ért. Világoszöld írisze mintha sötétebb lett volt. Vékony izzadságréteg csillogott a bőrünkön, és behálózta azt, mintha valami pici pók hálója. És nem tudtam figyelmen kívül hagyni a bőre csábító illatát sem.

Azt hiszem, elbűvölt ez a boszorka.

33. Szakítópróba

Szebb hétfőt, drágák!~

(Mivel ilyen későn hozom a részt, büntetésem legyen 50 ostorcsapás és 10 Miatyánk.)

Viccet félretéve rettenetesen sajnálom a késést, viszont nem ígérem, hogy a következőt előbb hozom, vehemens vizsgázó lévén. :')

Addig is jó olvasást a részhez! Véleményetek, szidásotok is jöhet! <3

- Jó reggelt, napsugár! – hallottam Victor hangját valahol a fejem fölött. Óvatosan kinyitva a szemem a férfi hátával találkozott a tekintetem. Victor kegyetlenül kirántotta a sötétítő függönyt, így fény töltötte el az egész szobát, heves pupillareflexet váltva ki belőlem.

Hasra vergődve a párnába fúrtam az arcom, és a fejemre húztam a takaróm.

- Hogy kerülsz ide? – hangom egészen elhalt a rétegek alatt.

- Nyitva volt az ajtó – nevetett a férfi, és lerántotta a takarót még szundi fázisban vegetáló testemről. Hangosan sikkantva pattantam fel, felserkentett a hűvös levegő. Mérgesen hozzávágtam a párnám, és kiparancsoltam a szobából. Nevetve közelebb lépett.

Egyszerű szürke melegítőnadrágot és fekete pulcsit viselt. Ébenfekete haja szokásosan szerteszét állt, kék szeme mintha kékebb lett volna, mint valaha. Kisimult, és vidám volt.

- Készülj fel – vigyorgott. – Most edzeni megyünk.

- Nincs az az Isten… - nyögtem, és elindultam vissza, az ágy felé. Hátulról elkapott, és a két vállamnál fogva a szekrény felé taszigált.

- És mit szólnál, ha utána megmutatnám a várost? – kérdezte. Elgondolkodtam az ajánlatán, a kíváncsiságom győzedelmeskedni vélt felettem. Victor, látva a hezitálásomat, bedobta az ütőkártyáját. – Plusz elvihetlek a kedvenc palacsintázómba.

Kész, vége. El lettem adva palacsintáért.

Nagyot sóhajtva megfordultam. Tegnap este, miután kitisztultam a nyugtatóból, Victor áthozott ebbe a lakóház-szerűségbe. Lényegében 20 lakás van egy épületben. Victor lakása az enyém mellett van.

Mint tegnap megtudtam, a szobák berendezése, kinézete a lakója szerint alakul. Nem tudom, hogy csinálják, elvileg valami kütyü van a falakba építve, és ez érzékeli az ember személyiségét. A lakás egy szobából, egy konyhából, és egy fürdőszobából állt. A halvány barack színű falakhoz egyszerű, világos fabútorok párosultak. A konyha is teljesen fel volt szerelve, és a fürdőszobában is minden meg volt, ami kellett.

Visszafordultam a szekrényhez, és kétkedve fogtam meg a kilincset. Eszembe jutott, hogy semmit nem hoztam magammal. Nincs semmilyen ruhám, jöttem rá. Azon a pólón és rövidnadrágon kívül, amit pizsama gyanánt találtam az ágyon, nem volt semmim. Átpillantottam a vállam felett Victorra. A férfi lazán a falnak dőlve figyelt, és bátorítóan vigyorgott. Így hát mégis kinyitottam a szekrényt.

Leesett állal bámultam a színes és különböző stílusú ruhákat a szekrényben. Megfogtam egy nadrágot. És még az én méretem is! A szebbnél szebb ruhák himbálózva követelték, hogy vegyem fel őket. Még mielőtt megkérdezhettem volna, Victor már válaszolt is a fel nem tett kérdésemre.

- Daniella saját maga vállalkozott, hogy ruhákat szerez neked. Tegnap este óta jó sokat sikerült összeszednie – vallotta be.

- Mi ez a különleges bánásmód? – kérdezem, éppen egy hófehér ingben gyönyörköde.

- Hosszú sztori, de majd úgyis megtudod – sóhajtott. – Röviden, itt amúgy is tiszteletben tartják az Igézőket. De te még ennél is különlegesebb vagy.

- Sasha miatt? – fordultam felé. Lassan, komolyan bólintott. Valahogy kirázott a hideg, és rossz előérzetem támadt. – És hosszabban?

- Azt nem én fogom elmondani – virult fel. – Majd a jó öreg Asgore.

Azt, hogy ki az az Asgore, nem tudtam meg. Jelezve, hogy felöltöznék, meglengettem előtte egy pár zoknit.

- Elfordulnál? - kérdeztem, mikor nem mozdult.

- Nem terveztem - vont vállat vigyorogva. Sóhajtva megfordultam, és elkezdtem felhúzni a pólóm. Feladva a harcot, megfordult.

- Ribanc - nyögte nevetve.

- Seggarc - nevettem én is.

Miközben turkáltam a ruhák közt, kiböktem a kérdést, ami már egy ideje fúrta az oldalamat.

- Figyelj… Kik ezek az Igézők? És miért ilyen különlegesek?

- Hát, biztos kikövetkeztetted, hogy mi mások vagyunk. Ugye, azok a lelkek kerülnek ebbe a világba, akik viszonylag jó életet éltek, és nyugalomra találtak haláluk után. Mi, az Igézők egy egészen más faj vagyunk, mint ők. Többek közt, mi tudjuk használni a négy elem egyikét, illetve van ilyen röhejes fülünk is – magyarázta.  Vicces, eddig nem is láttam az ő tündérfüleit. Lehet, hogy csak nagyon jól el tudja rejteni a haja mögé. Mindegy.

Hümmögve hallgattam. Próbáltam feldolgozni az információt, miközben magamra rángattam egy cicanadrágot és egy ejtett vállú türkiz pólót. Ezzel végezvén zoknit húztam, és valami cipőféleséget kerestem.  Egy fekete tornacipő mellett döntöttem, közben jeleztem Victornak, hogy megfordulhat. Még szenvedtem egy kicsit a cipővel – amin ő feltűnően jól szórakozott -, majd felpattantam, és kihívóan az íriszébe meredtem.

- Készen állok! – jelentettem ki magabiztosan.

- Remek. De előtte reggelizel – ismét megfogta a vállam, és a konyha felé irányított.

- Nem vagyok éhes – hárítottam.

- Emberi tested van, neked muszáj enned – mondta. Bizonytalanul álltam a konyhában, nem tudtam, hogy mit hol találok, így csak véletlenszerűen nyitogatni kezdtem a szekrényeket. Victor, látva a szerencsétlenkedésemet, előkapott pár gyümölcsöt, és egy vágódeszkát.

- Akkor neked nincs szükséged ételre, igaz? – kérdeztem, és felültem mellé a konyhapultra.

- Nem, hiszen egy bizonyos szempontból halott vagyok – felelte, mintha mi sem lenne természetesebb. Figyeltem, ahogy gyakorlottan felszeletelte az epreket és a kivit. – Igazából mi csak az élvezetért eszünk.

Halkan nevetve néztem, milyen profin használja a kést, mossa meg az áfonyákat, és és teszi egy tányérra őket. Komolyan, mintha egy ötcsillagos étteremből rendelte volna, pedig csak pár darab gyümölcs.

Leültetett az asztalhoz, és lém tette a gyümölcstálat. Ő is lehuppant a mellettem lévő székre, és hosszú ujjaival kicsippentett egy szelet epret.  Az ujjaim közt forgattam egy szem kéklő áfonyát, amikor rájöttem: a férfi írisze egy gyönyörűen érett áfonya színére hasonlít, nem is tengerre. Megmosolyogtam a megállapításomat.

¤

Már délfelé járhatott az idő, mikor végre megálltunk. Victor különféle kínzási módszereket talált ki nekem: guggolás – fekvőtámasz - hasprés, majd különféle harcmozdulatokat gyakoroltunk, végül a lelket is kifuttatta belőlem.

Lerogytunk egy fa tövébe, ahol elbújhattunk az árnyékba a tűző nap elől. Testem egészében izzadt voltam, és olyan izmaim is fájtak, amikről nem is tudtam, hogy vannak.

Victor mellettem feküdt a zöldellő fűben, homlokán izzadtság csillogott. Lehunyta a szemét, még karjait is arcára ejtette, tiltakozván az ágak között átszűrődő napsugarak ellen. Mellkasa hullámzott, hosszú lábait keresztbe vetette.

- Tudod, min gondolkodtam? – kérdeztem a hasamra fordulva. Nagyjából rendeztem a légzésem, már nem lihegtem úgy, mint egy túlhajszolt kutya. – Azon, hogy most mi van?

Lassan felemelte a fejét, és értetlenül összeráncolta a szemöldökét. Láthatóan gondolkozott, átrágta magát a kérdésemen, majd annyit mondott: - Kedd.

- Nem úgy – vigyorogtam, majd visszakomolyodtam. – Beszéltél Castiellel?

- Így is mondhatjuk. A lelkébe tiportam, szó szerint.

- Beszélnem kéne vele – sóhajtottam, és a hűvös fűbe temettem az arcom. Próbáltam rendezni a gondolataimat. Még mindig kalapált a szívem, és összeszorult a gyomrom, ha a vörösre gondoltam, de valami más érzés is ezek mellé furakodott. Düh és megvetés kavargott bennem. Felfordult a gyomrom.

- Nem kéne – a férfi hangja élesen csengett a bágyadt levegőben. – Sőt, lehetőleg el kellene kerülnöd.

- Nem te mondod meg, mit csináljak.

- Oh, dehogyis nem – motyogta, majd lassan felült. Belebámultam a szemeibe, sötétkék írisze nyugalmat árasztott. Sóhajtottam, és egy fokkal nyugodtabban szólaltam meg.

- Menjünk vissza, le kell zuhanyoznunk.

Mivel e kijelentéssel mindketten egyetértettünk, elindultunk visszafelé.

¤

A szoba közepén ültem törökülésben, jógalélegeztem. Gondolkodni próbáltam, de a figyelmem egyre csak csappant. Le-lecsukódott a szemhéjam, fáradtság gyötört. Kint még világos volt, mégis elálmosodtam.

Előttem egy papírlap feküdt, kezemben egy ceruzát forgattam. A lapon egy homályos, maszatos alak rajzolódott ki, füstszerű teste farkaséra hasonlított. A lény egy sötét, barlangszerű helyiségben állt. Éles, hófehér fogsora kivillant a pofájából.

Nem tudom, honnan volt ismerős, a kezem magától mozgott a papíron, mintha nem is én rajzoltam volna. De még is, mintha már láttam volna. Mintha ismertem volna.

Általában észreveszem, ha jön valaki. Általában, csak most nem.

- Luca – a nevemet hallottam az ablak felől, azon a hangon, amit nem lehet egykönnyen elfelejteni. Azon a mély, karcos hangon, ami annyiszor szólongatott már.

- Menj el – mondtam határozottnak szánt hangon.

- Beszélnünk kell – kezdte, de félbeszakítottam.

- Nem, nem kell – tagadtam. Háttal álltam neki, nem akartam látni az arcát. Zuhantam, és féltem a becsapódástól. A fájdalomtól.

- Ne csináld ezt – kért Castiel.

- Tudod, el se hiszem, hogy még van képed idejönni – meglepődtem, mennyi gúny és gyűlölet volt a hangomban.  – A helyedben elásnám magamat a kert végében.

- Nem tudod, mit beszélsz – megemelte a hangját, de csak éppen annyira, hogy hirtelen dühömben megforduljak. Az ablakpárkány előtt állt, gondolom kívülről mászott be.

- Nem? Talán teljesen magamtól találtam ki, hogy átvertél? Hogy át akartál adni apámnak, akiről tudod, hogy meg akart ölni?! – szinte már kiabáltam, nem tudtam uralkodni magamon.

- Nem tehettem más! Meg akarta ölni a családom! – üvöltötte.

Nem válaszoltam. Próbáltam nem kimutatni a bűntudatomat.

Castiel három lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, és megállt előttem. Elég közel volt, de nem léptem hátra. Sűrű vörös haja a szemébe lógott, egészen eltörpültem mellette, ahogy felém tornyosult.

- Tényleg azt hitted, hagytalak volna meghalni? – suttogott, szinte sziszegte a fogai között a szavakat. – Kitaláltam volna valamit, hogy ne essen baja a családomnak. És neked se.

Pár percig csend állt be közénk. Figyeltük egymást. Jól az eszembe véstem az arcát, minden kis barázdáját, ráncát, éles járomcsontját, vékony, halvány ajkait, szűk szemrését, ezüstszürke íriszét. Mintha most látnám utoljára.

Szinte viszketett a tenyerem, hogy ceruzát ragadjak, és lerajzoljam ezt a gyönyörű arcot. Meg hogy felpofozzam ezt a gyönyörű arcot.

- Nem tudom, mit higgyek – suttogtam. Óvatosan végigfuttatta a hüvelykujját a fülem mögött, amibe belebizseregtem.

- Higgy nekem – lehelte, és közelebb hajolt, tekintete az ajkaimra tévedt.

Ám mielőtt megcsókolhatott volna egyszerűen lefejeltem.

Felkiáltott, majd a homlokához kapva hátratántorodott. Döbbenten nézett rám, majd gúnyosan elvigyorodott.

- Hülye liba, azt se tudod, mit csinálsz – drámaian felsóhajtott, majd az ajtó felé indulván hátrapillantott a válla felett. – Tudod mi a te bajod? Túl könnyen leszel szerelmes. Ha valaki megdicséri a szemed, egyből a nyakába ugrasz. Fogd egy kicsit vissza magad, ribi.

Nem tudtam rögtön felelni, mellbe vágott a mondanivalója.

- Seggfej – nyögtem végül a mögötte bevágódó ajtónak.

32. Piroska és a farkasdémon

Halihó drágák!~
Rettenetesen sajnálom, hogy január óta nem volt rész, egyszerűen nem volt időm belekezdeni a részbe.
De most itt van, úgyhogy jó olvasást!
Véleményeiteket várom odalent, vagy a chatboxban, vagy facebookon!
Szeretés van!~ <3



~Victor~ 

Basszus, basszus, basszus! Mi a franc történt?!

Luca keze után kaptam, de csak a kézfejét súroltam az ujjbegyemmel. Gyorsan felugrottam a korlátra, ugrásra készen, de már nem láttam a lányt. Hihetetlen sebességgel nyelte el a sötétség.

Kétségbeestem, ez  volt az első alkalom, hogy nem tudtam, mit tegyek. Dühösen túrtam a hajamba. Ki kell találnom valamit, de rohadt gyorsan!

Castiel mellettem kiabálta a lány nevét a korlát felett. 

- Most mit csináljunk? - pillantott rám rémülten.

- Nem tudom - vallottam be. 

- És... Mi van odalent? 

- A lehető legrosszabb, amit el tudsz képzelni - pillantottam a hömpölygő démontengerre.

A szemem sarkából mozgást láttam. Valami kiszakadt a fekete masszából, és felfelé kezdett kúszni a völgy falán. Nagyon messze volt még, és nem láttam jól, de mintha valami narancssárga lobogott volna az elején. 

A lény tényleg mászott a majdnem függőleges falon, nem képzelődtem. Körbenéztem, és a Holtak Világába vezető súlyos faajtóra pillantottam. Megfordult a fejemben a menekülés, de valami mégsem engedett. Ki kellett menekítenem Lucát. 

- Menj a kapuhoz - fordultam Castielhez. Még csak az hiányozna, hogy egy zöldfülű is itt lógjon a nyakamon. - A túloldalon katonák fognak várni. Ha megmondod a nevedet, talán nem fognak megölni.

- Talán?! - kétségbeesetten nézett körbe, láthatóan a padlóhoz cövekelve.

- Végül is, nekem mindegy - vontam vállat. A hátamon lévő tokhoz nyúltam, és kirántottam a kardomat. A fekete fémen baljóslatúan csillant meg a gyér fény. - De ha itt maradsz, megengedem annak a démonnak, hogy szétszaggasson - böktem a kard hegyével a falon kúszó-mászó lényre.

Bölcs döntést hozva, a fiú a kapu felé futott.

Immár teljes figyelmemet a démonnak szenteltem. Ahogy közelebb ért, farkas szerű formája kezdett kibontakozni előttem. Harci állásba rendeződtem. Ha az a valami ki tud jönni onnan, ahonnan még semmi se jött ki, akkor már nehézsúlyúnak számít.

A démon közeledett. Már csak pár száz méter választotta el a hídtól. A karmai élesen csikorogtak a kemény kőfalon. Szinte égő, hófehér szemét nem vette le rólam.

Megpróbáltam legyűrni a rettegést, mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni. Nem úgy tűnt, hogy ellenfél lehetnék számára. Bár erősítést nem akartam hívni. Mondjuk úgy, nincs jó viszonyom az ide járőröző zászlóaljjal.

Amikor a démon elég közel ért, elrugaszkodott a kőfaltól, és hatalmas robajjal felugrott a hídra (ami azért meglepő, ahhoz képest, hogy a teste füstből áll...). A lény sokkal nagyobb volt, mint számítottam rá. A hatalmas teste minimum kétszer akkora volt, mint én. Óriási pofáját alkaromnyi fogak töltötték ki. Tányérnyi szemeiben értelem vibrált. És persze dühösen morgott.

Nem rontottam egyből neki, ugyanis a fogai közt a lányt tartotta. A kardomat, még mindig magam előtt tartva közelebb léptem. A morgás fokozódott, és a bestia dühösen csapkodott bozontos farkával. Sose a túsztárgyalói készségemről voltam híres, de azért rájöttem, hogy taktikát kell váltanom. Fegyveremet a lábam mellé dobtam, és felemeltem a kezeimet. 

A lény elcsendesedett, és elgondolkodva oldalra billentette a fejét. Luca feje zökkenve hátrabillent. 

Óvatosan tettem egy lépést felé, és mivel nem adott jelet ellenkezésének, lassan karnyújtásnyira araszoltam hozzá. Először elrántotta a fejét, amikor meg akartam érinteni az orrát, meglebegtetve a szájában az ájult lányt, mint valami elcseszett zászlót.

Másodjára már rásimíthattam a tenyeremet az orrára, és próbáltam tudtára adni, hogy átvenném a lányt. De hát nem vagyok jó nonverbális kommunikációban, így az állat(?) kissé értetlenül meredt rám. 

Kinyújtottam a kezeimet, Luca lapockája és térdhajlata alá csúsztatva a karomat. A démon egyből kitátotta a száját, a karomba ejtve a lányt. Azt hiszem akkor húztam meg a derekam.

A lény hátrébb lépett, majd egy játékos vakkantás kíséretében leugrott a hídról.

Hát jó, ez fura volt, pedig láttam már egy-két dolgot életemben. Életemben? Hiszen nem is élek. Na mindegy.

Megfordulva én is a nehéz tölgyfaajtó felé indultam. A kardomat megpróbáltam felvenni, de inkább csak bénáztam, úgyhogy inkább hagytam a francba. A fegyvert magam előtt rugdosva halkan hüppögtem. 

Tiszta karc lesz az egész, mire eljutok a kapuig.

Amint a lányt átadtam a kapu túloldalán várakozó ápolóhadnak, visszarohantam a félrerúgott fegyveremhez. Felkaptam, és letöröltem róla a port, koszt. Igazam volt, a penge egyik oldalát karcolások díszítették, és a markolatáról egy részen lekopott a festés. Halkan kibőgtem magam, mint egy érett, felnőtt férfi, és egy Majd később elintézem! sóhajtással visszalöktem a tokjába a fegyvert.

Elszánt arckifejezéssel Castielhez sétáltam, akit két fegyveres katona fogott közre. 

- Jól van fiúk, köszönöm a gyerekmegőrzést, innen átveszem - biccentettem a monoklis fiú felé. A két őr szalutált, majd hátraarcot vágva elmeneteltek. És most játszani fogunk egyet ezzel a... Már majdnem férfinek neveztem, de aztán meggondoltam magam.

Édeskettesben megindultunk a kedvenc üvegfalas épületem felé. A hatalmas kristálykastély volt az itteni rendőrfőkapitányság szerű izé. Csak nem vagyunk rendőrök. Mindegy.

A tavaszias időben a fák virágba borultak, és rengeteg pitypang nőtt az út mellett. Bár a hely a város közepén állt, olyan érzést keltett az emberben, mintha kint lenne az erdő szélén. 

A vörös mintha feszélyezve érezte volna magát mellettem. Karótnyelten, zsebre vágott kézzel szemlélte a tájat. 

- Mi van, Piroska, kekeckedtél a katonákkal? - utaltam, az egyre csúnyuló monoklijára. Nem válaszolt, csak konokul nézett a másik irányba.

- Jaj, mi a baj, belemásztam a lelkedbe, és most bedurciztál? - biggyesztettem le az alsó ajkam. Semmi válasz. Hát jó, akkor bekeményítünk.

- Szóval, te Emmett Callumnak dolgozol? - Megfeszültek az izmai, és idegesen felém kapta a fejét. - Hupsz, beletrafáltam. Az csiripelték a madarak, hogy a szemétládának Lucára van szüksége. Valamiért úgy érzem, téged sem a kupidó talált el, amikor a lány mellé szegődtél...

- Nem értesz te semmit - sziszegte dühösen. Hogy milyen könnyű felidegesíteni ezt a barmot!

- Oh, nem? - húztam az agyát. - Akkor az se zavarna, ha meghúznám Lucát, ha felébred? Nem hiszem, hogy valaha is szeretett volna téged...

Jackpot. Castiel, mind egy feldühödött vadkan nekem rontott, Ököllel akart az arcomba vágni, de könnyedén kitértem előle. Újra ütni készült, így kirúgtam alóla a lábait. Nyögve elterült a földön, köhögve tápászkodott fel a porból. Csak nevettem a szenvedésén.

- Nem vagy te senki. Csak egy beszari, hazug féreg. Még játszani se lehet veled - nevettem az arcába.

Vicsorított, majd egy jó nagyot köpött az arcomba. Nem tette jól.

Lazán mögé kerültem, és a lapockái közé ékeltem a bakancsom, mire fájdalmasan felkiáltott.

- Victor! - hallottam a nevemet. Louis futott felém, a fehér egyenruháját, és a szőke kefefrizuráját cibálta a menetszél, úgy száguldott. Kénytelen-kelletlen leszálltam Piroska hátáról.

- Jaj, mondtam, hogy ne zavarjatok, amikor játszok - nyafogtam.

- Te meg mi a pöcsömet csinálsz?! Ki kell hallgatni, nem megölni! - méltatlankodott, majd Castiel mellé lépett, és felsegítette.

- Hogy beszélsz? Ezzel a szájjal csókolod anyádat? - kaptam a szívemhez színpadiasan. - Szegény mama, biztos nagyon büszke az egyetlen fiára...

- Zárd el az idióta-csapodat. Nem azért jöttem, hogy veled töltsem a szabadidőm - forgatta meg a szemét.

- Nem? Pedig azt hittem szeretsz...

- Egyébként felkelt a lány - mondta, mire egyből felkeltette az érdeklődésemet. - Ki kellett közözni. Azt kiabálta az orvosnak, hogy ha nem beszélhet veled, kitépi a nyelvét, és megnyalatja vele a szemgolyóit, majd feldugja a seggükbe. Szó szerint idéztem.

- Jaj hiányol a cicám. Repülök is hozzá! - feleltem elragadtatottan, majd megindultam a kórtermek felé.

- Hé, Vic - szólt utánam Louis. - Próbálj nem megölni senkit.

- Megpróbálom - vigyorogtam, majd a kezeimet a tarkómon összekulcsolva továbbsétáltam.

A kórterembe lépve totál káosz fogadott. Orvosok rohangáltak fel-alá, fémtálcák, és színes pirulák voltak szétszóródva a földön. Luca kiabálása túlharsogta  fémeszközök és a gépek zaját is. Olyan finomságok hallatszottak, mint a Feldugom a seggedbe!, vagy a Ha hozzámérsz, eltöröm az ujjad!.

- Megjött a felmentősereg! - kiáltottam, mikor az ágy elé értem. 

Úgy meglepődött mindenki, hogy síri csönd lett, még Luca is megállt egy pillanatra, amit az egyik nővérke kihasznált, és fecskendőt bökött a karjába. A lány méltatlankodva felsikkantott, majd elernyedten visszazuhant az ágyba. Bárgyú vigyor terült szét az arcát, és halkan kuncogni kezdett.

- Mit adtak neki? - kérdeztem szemöldök felvonva a nővérkét.

- Gyorsan ható nyugtatót - felelte, és a lányra pillantott. - Akár ki is szabadíthatjuk.

Két ápoló közelebb lépett hozzá, és eloldozták a karjait rögzítő bőrszíjakat.

- Egy középkori diliházban vagyunk, hogy ki lehet kötözni a beteget? - kérdeztem.

Mellém lépett a korábbi nővér, Sydney, és megpaskolta a karomat.

- Nem baj, Victor, nem a humorodért szeretünk - kuncogott, majd közelebb hajolt a fülemhez, hogy csak én halljam. - Ha van egy kis időd hívj fel.

Elvigyorodtam, és rácsaptam a fenekére, miközben elment mellettem. Bírom a csajt, volt egy-két afférunk, de semmi komoly. Mindegy.

Lehuppantam Luca ágyára, és megpaskoltam a combját.

- Na mizu, cica? Hiányoztam?

Összevonta a szemöldökét, és beletúrt a szénakazal szerű hajába. Úgy tűnt, egy picit szétcsúszott a nyugtatótól.

- Nem tudom, mi történt - nevetett, majd hirtelen elgondolkodott. - Mióta nem ettem? Fel tudnék falni egy lovat.

Felült, és körbenézett. Lassan kimászott az ágyból, és az ajtó felé billegett. Én meg csak néztem, és gonoszan vigyorogva utánaszóltam:

- Nem túl huzatos a rucid?

Értetlenül hátranézett, majd megrázta a fejét, és a csini hátul nyitott kórházi rucijában kiballagott a folyosóra.

Lustán felálltam, és utánaballagtam. Jó hogy szóba hozta. Megkívántam a mexikói kaját. Ha összevadásztam, elviszem kajálni.

31. Csak egy gondolat...

Sziasztok drágáim! <3

Hol is kezdjem... Ezt a fejezetet még a szünet elején akartam hozni, aztán ismét nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én akartam. 

Na minegy, itt van, kész van, picit depis, de hát ilyen is kell néha. :D

Jó olvasást! 

Véleményeket szívesen fogadok!^^

Hányingerem támadt, és kétségbeesetten kapkodtam levegőért. Teljesen bepánikoltam, amint megtudtam, hogy az apám megtalált. A félelem jeges karmokkal marcangolta a bensőmet.

Oldalra pillantgattam, hátha találok valami kiutat. Vagy talán egy csoda is jól jött volna, ha már itt tartunk.

Amúgy meg hol van Victor, amikor szükségem lenne rá?!

- Jaj, kislány, durva dolgokba keveredtél - egyenesedett fel előttem Emmett. Piszkosszürke szemével Castielre pillantott. - Te meg... Veled még elszá-...

Nem tudta végigmondani, mert valami kék elsodorta, és a férfi keményen a földhöz csattant. A gorillák minket félrelökve rászegezték a pisztolyt a kék valamire. A valamiben Victort véltem felfedezni. Gyorsan felpattant, és a két vadbaromnak ugrott. Valami csillant a férfi kezében, talán egy kisebb tőr, nem tudom. Nem láttam tisztán. Aztán az egyik, majd a másik gorilla is fekete porrá robbant szét. Reflex szerűen nem vettem levegőt, rémlett valami, hogy nem szabad belélegezni ezt a hamut. 

Castre sandítottam. Úgy látszott, nem nagyon rázta meg a dolog. Talán, mert nem látta mi történt. Vagy talán már látott ilyet. 

Victor elém lépett. Lehajolt, hogy a szemembe tudhasson nézni. Nem vagyok alacsony termetű, de ő még így is egy fejjel felém magasodott. Már majdnem megszólaltam, amikor felemelte a kezét, ezzel belém fojtva  a szót. Lassan megindult a keze az arcom felé, és azt hittem meg akar simogatni, vagy valami. De nem, ehelyett megpöckölte a homlokom.

- Aúú! Ezt most miért kellett?! - kaptam a sajgó homlokomhoz a kezem.

- Minek jöttél ide, hígagyú? Meg akarod öletni magad? - kérdezte hidegen.

- Csak hősködi akart! - kiáltott fel Sasha.

Lehunytam a szemem, és gondolatban jól megrugdostam az akadékoskodó nőszemélyt. 

- Durva - morogta, majd elcsendesedett. Hála égnek, mert mindig fájni kezd a fejem, ha vele beszélek.

- Nem akarok akadékoskodni - szólalt meg Castiel, így mindketten ránéztünk. - de te ki a rák vagy? - mutatott Victorra. 

- A kölyök lát engem - súgta az említett.

- Na ne mond! - csattantam ingerülten. - Van egy olyan érzésem, nem most találkozik először démonokkal se.

- Mi van? Ti most szívattok?! - kiáltott fel idegesen őnagysága.

- Miért mindig én kapom az újoncokat, és a hülyéket? - sóhajtott Victor színpadiasan, majd elindult kifelé a zsákutcából. Mérgesen ránéztem Castielre.

- Vérzik az orrod - mondtam, majd Victor után indultam.

Már negyed órája gyalogoltunk a kihalt éjszakai szellemvárosban. Ahogy kanyarogtunk az utcákon, befordultunk egy rakatnyi sarkon, elvesztettem, hol járunk. Ismeretlen házak magasodtak fölénk, sötétszürke falaikat még firkák se színesítették. Nem törtük meg a nyomasztó csendet, teljes hangtalanságba burkolózva követtük Victort. Pedig lett volna egy pár kérdésem.

- Amúgy - kezdtem, megunva a gondolataimat. Vagyis, hát inkább nem is akartam a történteken gondolkozni. - Hova is megyünk?

Nem érkezett válasz, csak egy fáradt sóhaj, így én is csöndben maradtam. 

Végül Victor megtorpant egy elhagyott épület előtt. A város kihaltabb részén jártunk, és ha ez nem lett volna elég nyomasztó, még itt van egy lepukkant, betört ablakú gyárépület-szerűség is, és nagyon az az érzésem, hogy be kell mennünk ide. 

Jóslatom szerint Victor levette a méretes lakatot a kapuról, és belökte az ajtót. Halkan nyüszítve beléptem a férfi után, belegabalyodva egy óriási pókhálóba. Nagyon nőiesen el is káromkodtam magam.

- Miért pont ide jöttünk? Nem figyelünk egy pillanatra, és felfal a kosz - mondtam halkan.

- Ne nyavalyogj - szólt rám Castiel. 

- Te ne szólj hozzám! Éppen nem vagyunk beszélőviszonyban! - emeltem fel a hangomat.

- Kuss! - mondta Victor, megállva a helyiség közepén. Körbenézett, és megindult a porlepte lépcsők felé. 

Eszembe jutott egy horrorfilm, amiben a csajt nem a gyilkos ölte meg, hanem megfulladt a portól. Kezdek paranoiás lenni?

A sötétséget néhány csíkban megtörte a sárgás lámpafény, ami a bedeszkázott ablakokon szűrődött be. Arra elég volt, hogy a porszemeket (vagy pamacsokat) megfigyelhessük az állott, penészszagú levegőben, de a haladásunkat nem nagyon segítette. Csak egy futószalag és egy rozsdás rakodógép körvonalait tudtam kivenni a homályban. Az összes vészjelzőm villogott, és az idegeim kezdtek tropára menni.  

Victor lába alatt megnyikordult a fém lépcsőfok, én meg ijedtemben majdnem lecsaptam a mögöttem haladó Castielt.

- Hülye liba... - motyogta, és elgondolkoztam rajta, hogy tényleg orrba vágom. 

Ahogy felértünk az emeletre, amiből csak egy vastagabb perem maradt, Victor a szemben lévő ajtóra mutatott.

- Átkelünk a Holtak világába. A híd túloldalán őrök fognak várni ránk - mondta, majd kissé aggódva nézett rám. - Menni fog?

Összeszorítottam a fogam, ahogy visszaemlékeztem legutóbbi alkalomra. Akkor majdnem megöltem Victort. Valahogy megértettem az aggodalmát. 

- Majd meglátjuk - nyögtem. 

Lassan, mélyeket lélegeztem,  próbáltam lenyugtatni a zakatoló szívem.  Összeszorított szemmel hallgattam,  ahogy Victor a falba szúrja a kulcsot,  és megnyitja az átjárót.  

- Nagyon rossz előérzetem van - susogta Sasha, megerősítve a gyanúmat, miszerint valami nincs rendben.  

Victor ment elől, utána én is átléptem a fénnyel teli kapun. Odaát megcsapott a kellemetlen hideg és a szúrós kénszag. A barátságtalan sziklafalról lassan csepegett a víz, bepárásítva az amúgy is nehéz levegőt. Előttem tátongott a feneketlennek tűnő szakadék, s átívelt felette rémálmaim kőhídja. 

Halk, érthetetlen susogás ütötte meg a fülem. Csak néhány szó értettem: elmúlás, hazugság, halál. Hm, kellemes. 

Egy pillanatra lehunytam a szemem.  Menni fog - mondogattam magamnak,  majd egy kicsit bátrabbam léptem Victor után a nyirkos kőhídra. Castiel csendben követett. 

Lepillantottam a a korlát felett. A mélyben fekete füstszerű anyag hömpölygött, egyszer vigyorgó arcot, máskor rémült szarvast formázva. 

Hirtelen megdermedtem. Felülkerekedett rajtam egy furcsa érzés. Megmarkoltam a korlátot,  és felugrottam rá. A testem magától cselekedett,  mintha a mélyben egy gigantikus mágnes lett volna. 

Bizarr módon vonzott a mély. 

Hátrasandítottam, tekintetem találkozott a két leblokkolt férfival.

A susogó hangok egyre barátságosabbnak tűntek, hívogattak. Azt mondták segítenek. Hogy megoldják a problémáimat, és hogy így megelőzöm a szeretteim szenvedését. 

Hogy így vége lesz az egésznek. 

Kicsordult egy könnycsepp a szememből. Igen,  gondoltam,  így lesz a legjobb. 

- Nem! Ne hagyd, hogy bemásszanak a gondolataid közé! - kiáltotta Sasha.

Kipattantak a szemeim. Hülyeség. Miért akarnék meghalni?

Kitisztult a fejem, meg akartam fordulni, de mintha ezernyi kéz ragadott volna meg, és próbáltak volna lerántani.

Még láttam,  ahogy Victor felém kap,  de el már nem kaphatott.  Elernyedtek az izmaim, és tehetetlenül levetődtem a mélybe.